Sötét Múlt

1. fejezet

(Edward szemszöge)

Itt sétálok az utcán, mert Alice elküldött otthonról azzal az ürüggyel, hogy hozzak neki valami ajándékot, persze nem hallottam, hogy mit tervez, mert nagyon ügyelt a gondolataira.

Már vagy a tizedik utcán járok és nincs nyitva egy bolt, sem de tudom, ha üres kézzel megyek haza, akkor Alice leszedi a fejem. Nem számít ez lesz az utolsó utca és haza megyek, nem érdekel, Alice meg a bolond ötletei belőlem nem csinál bohócot! Várjunk csak egy kicsit! Vajon honnan jön ez a gyönyörű hang? De hülye vagyok, magammal beszélek. Ez már nem normális agyamra ment a sok vér meg Alice marhaságai. Most meg itt állok egy kocsma előtt és azon gondolkozom vajon bemenjek e megnézni milyen arc társul ehhez a csodálatos hang hoz.  Hát jó miért is ne nem lesz belőle baj így is nem rég voltam vadászni senkit nem fogok megölni, remélem.

Amint beléptem egy nagy helyiségbe találtam magam, tele asztalokkal és részeg fazonokkal, viszont előttem a terem végén egy színpad állt és rajta egy gyönyörű teremtés énekelt és gitározott. Barna haja hullámokba omlott vállára, és mikor lehajolt beleborult az arcába. Az arca fehér és sápadt, de így is gyönyörű. Mivel a látásom kitűnő látom azt a szomorúságtól csillogó csokoládébarna szemeit, és mikor lehajolt láttam, hogy kibuggyant egy könnycsepp a szemeiből. Első látásra megbabonázott és legszívesebben odamennék és letörölném azt a könnycseppet és megvigasztalnám. Te jó isten miket hordok itt össze? Tényleg diliházba kéne mennem, hiszen ő ember én pedig vámpír vagyok, majd pont annak örülne, ha én vigasztalnám meg. Nem tudom, miket beszélek. De ez az igazság bárcsak láthatnám, amikor mosolyog. Amíg ezen agyaltam vége lett a dalnak és elment inni valamit. A lábaim önként indultak utána és csak akkor vettem észre, hogy hol vagyok amikor már mellette álltam és azon agyaltam vajon mire gondol. Ugyanis semmit nem hallok felőle. Ez borzalmas, vajon velem van a baj? Nem az nem lehet, mert a terembe mindenki gondolatát hallom csak az övét nem. Hát jó nagy levegő és rajta!

-         - Szia, bocsáss meg a zavarásért, de leülhetek ide?- kérdeztem meg nagy nehezen.

-         - Szia persze, de nekem mennem kell, viszlát- és már el is tűnt a függöny mögött.

Vajon mi rosszat mondtam? Vagy tettem? Ja persze hát nem egyértelmű? Barátja van és ez nekem miért nem jutott az eszembe egy ilyen lánynak biztos vagy egy tucat pasi van a közelébe. Hát azt hiszem, hazamegyek. Már éppen fel akartam állni mikor meghallottam Alice gondolatait.

-          „Vajon hol kódorog már ennyi ideig? Ha nem kerül elő egyhamar vásárlás lesz a vége!”

Jaj ne csak azt ne, nem bírnám ki így is bőven elég volt hogy tegnap egész nap a boltokat bújtuk a lányokkal mert ha új ház, új bútorok akkor már új ruhatár is kell. Hát persze hogy nekünk is mennünk kellett, de nem bírnám ki még egyszer az biztos.

-          „Eddig vezetnek a nyomok, de az lehetetlen hogy bement volna meginni valamit. Hát jó benézek, de ezért bizony isten el kell jönnie velem…”

-          - Szia, Alice nem kell bejönnöd, mert már itt is vagyok, és ne hogy azt hidd, hogy elmegyek veled vásárolni. – már előtte is álltam és láttam amint először meglepődött majd haragosan fújtatni kezd.

-         -  Hm. Nem baj, de hol kódorogtál ennyi ideig és mit kerestél ebbe, koszos kocsmába? –

Kérdezte kicsit sem dühösen.

-         - Kerestem neked az „ajándékot” és gondoltam benézek, hátha van valami csoki a számodra. – válaszoltam mosolyogva.

-        -  Hát jó, de az egész család meg van rémülve, hogy vajon merre vagy már ennyi ideig szóval induljunk vagy megjelenik Emmett és hazaráncigál téged. – táncikált mellettem, mint egy balett táncos

-          -Oké. – mondtam majd elindultam utána.

Amint hazaértünk az egész család kérdezősködni kezdett, hogy hol voltam ennyi ideig. Persze Esme volt az, aki a legjobban aggódott és a gondolatai is erről árulkodtak.

„Jaj, remélem nem esett semmi baja. Hú. Nem látom, hogy megsérült volna, de akkor hol volt ennyi ideig?”

-         - Sziasztok, elnézést a késésért, de szétnéztem a városba és nem találtam egy boltot sem ahol megvehettem volna azt az „ajándékot” így bementem egy presszóba és vettem egy csokoládét Alicnek. – mosolyogtam azzal a féloldalas mosolyommal.

-        - Ne hogy azt hidd, hogy, csak mert te hoztad meg fogom enni. – mondta sértődötten Alice.

-        - Nem gondolom elég, ha te gondolod. – kuncogtam. Erre mindenkiből kitört a nevetés mire Alice felrohant a szobájába Jasper pedig utána viszont közben gondolatba ezt üzente.

„ Edward nem ismerek rád te nem szoktál ilyen lenni mi van veled?”

Nem válaszoltam csak tovább röhögtem míg Emmet meg nem szólalt.

-          - Hát öcsém most jól megsértetted a hugit Jasper vigasztalhatja és szerintem te sem maradsz ki és mehetsz vele vásárolni. – mondta két nevetés között. Erre befejeztem a nevetést és felmentem a szobámba. Lefeküdtem a kanapámra és gondolkoztam, hogy mi is történt mostanában. Először is elköltöztünk Londonba. Aznap vagyis ma meghallottam egy fantasztikus hangot és a gyönyörű tulajdonosát. Még a nevét sem tudom. Holnap megint el kell mennem oda, meg kell tudnom ki ő és miért ilyen szomorú. Vajon Alice tudta, hogy látni fogom és ezért küldött el? Nem biztos, nem mert akkor nem jött volna utánam és nem keresett volna, hanem egyből oda jön. Míg ezen agyaltam megjelent az első napsugár, ami megvilágította arcom és csillogni kezdtem. Mennem kell beiratkozni a suliba. Nem akartam, de Alice ragaszkodott hozzá hogy járjunk, mert olyan régen tanultunk már és hátha lesz valami új. Persze úgy sem tudnak újat mutatni, de nem baj lehet, hogy nem fogom átaludni egyik órát sem. Habár lehet, hogy könnyebb lenne aludni, mint csak bámulni a fejemből, de ez számomra lehetetlen. Egy farmert és egy fekete inget vettem fel. Már csak én hiányzok és teljesen kivannak, hogy mit csinálok már ennyi ideig.

-        -  Itt vagyok, de az én vezetésemmel nem fogunk elkésni már tudhatnátok. – csak nem képzelik, hogy majd én elkések, mert 100 év alatt már megszokhatták volna. Nem baj egyszer csak megunják.

-          - Jó, de szeretnék minél hamarabb oda érni. - pufogott a hugim.

-          - Tőlem, akkor miért nem indulunk? – tettem fel a költői kérdést. Már be is szálltak és száguldottam a suli felé. Nem volt nehéz megtalálni, mert nem volt kis épület. Amint kiszálltunk természetesen megbámultak és ilyenkor utálom csak igazán a gondolatolvasást. Nem is értem, hogy tudnak ilyen gusztustalan dolgokat gondolni a mai fiatalok, bezzeg az én koromba… Emmettnek persze tetszik ez az egész és Rosalinak is, hogy megbámulják.

-        -  Jobb, ha megyünk, mert a csajok többsége mindjárt feldobja a talpát tőlem. – szólalt meg Emmett és nem állt közel az igazságtól.

(Bella szemszöge)

Nem tudom vajon ki lehetett ez a helyes srác, de jobb, ha nem is tudom. Nem szeretnék megint csalódni. Nem akartam megbántani, már a színpadon is láttam, hogy nagyon bámul, de nem gondoltam, hogy beszélgetni is akar. Szinte alig aludtam valamit, csak forgolódtam az ágyban. 7:30- van ideje elindulnom. Egy Volvo s40-em van, és nagyon szeretem, ez az egyetlen dolog, amit elhoztam a múltamból, mert nagyon a szívemhez nőtt. Már csak két hely volt a parkolóba és olyan kocsik mellett, amit még nem is láttam itt. Lehet, hogy új diákok jöttek. Hát beálltam a kettő közé. Szépek voltak, az egyik egy Volvo volt csak szürke, a másik pedig egy piros BMW. Van ízlése annak, akié a kocsi. Kiszálltam és már mentem is az első órámra, ami francia volt. Ahogy haladtam a folyosókon mindenki az új diákokról pusmogott. Nem volt meglepő, mert nálam is ezt csinálták. Engem nem érdekel, hogy kik, mert nem akarok barátkozni senkivel. így is van egy Dóra nevű barátnőm, persze nem akartam, hogy barátok legyünk, de megígérte, hogy nem fog faggatni a múltammal kapcsolatba. Beértem a terembe és azt vettem észre, hogy valaki ül a mellettem levő széken. Rövid fekete haja volt és habár ült látszott, hogy nem nagyobb nálam szóval elég kicsike. Viszont amint rám nézett akkora mosolyt villantott, hogy azt hittem odafagyott a képére. Leültem mellé, de nem néztem rá, elég volt, hogy ő végig bámult és gondolom, mindjárt megszólal.

-          - Szia, Alice Cullen vagyok. – csilingelt mellettem.

-         -  Szia, Bella. – ráztam meg a kezét. És nem is tudott többet faggatni, mert bejött a francia, tanár és meg is kérte, hogy mutatkozzon be.

-         - Sziasztok, Alice Cullen vagyok, Alaszkából költöztünk ide a családommal. Dr. Carlisle Cullen az édesapám vele ha kórházba kerültök akkor találkozhattok. 5- en vagyunk tesók, viszont örökbe lettünk fogadva. Hát aszem ennyi.

-         - Rendben köszönjük Ms. Cullen. – és már mellettem is ült. Az óra uncsi volt mint általában, persze Alice perfekt beszélt franciául és a tanár meg is dicsérte. Amint kicsöngettek mentem is a következő órámra, ami irodalom volt. Már elértem az ajtót mikor…