3. fejezet

3.fejezet

(Bella szemszöge)

Amint hazaértem már indulhattam is Dórihoz. Nem beszélgettünk sokat szinte csak ő beszélt Norbiról, meg hogy venni akar neki valamit. Nagy nehezen felpróbáltam én is pár ruhát, de nem vettem egyet sem. Éppen egy másik boltba igyekszünk, amikor a nevemet kiálltja valaki.

- Bella! Hát ti meg?- kérdezte Alice. Vele volt még Rosali és még egy idősebb nő is.

- Szia, Alice éppen vásárolunk, és ti?

- Mi is, a bálra keressük a tökéletes ruhát, te megvetted már?

- Bella nem akar elmenni a bálra- mondta Dóri.

- Hogy mi!?- visított Alice

- Kösz Dóri. Tényleg nem megyek a bálba.

- De hát miért, nem hívott meg senki?- szomorodott el.

- Nem, nem hívott el senki, de ha el is hívnának, akkor sem mennék el.

- Hát jó de azért párat felpróbálhatsz! Megfogta a karom és berángatott egy boltba. Egész délután ruhákat próbáltam, de Alice szerint egyik sem volt az igazi.

- Ez lesz az!- sikított és a kezembe rakta és betuszkolt a próbafülkébe. Ami igaz az igaz ez tényleg szép volt. Lila nyakpántos és a térdemtől pedig kilátszik a lábam. Kiléptem a fülkéből és nyolc csodáló szempárral találtam szembe magam.

- Tökéletes- lehelte Alice.

- Igen az lenne, ha elmennék a bálba.

- Nem baj megvesszük!

- Minek?

- Magamnak a bálra.

- De neked már van ruhád.

- Nem baj, ha neked ilyen jól áll akkor nekem is- mosolygott és  a fülkére mutatott. Levettem és mentem a kocsihoz, mert végeztünk. Elköszöntünk Alicéktől és hazavittem Dórit majd mentem aludni. Másnap a suli uncsi volt ugyanis egy Cullen sem volt suliba. Nem tudom miért, de nem is nagyon érdekelt. Csak Edward. Haza mentem és kitakarítottam. Arra gondoltam elmegyek sétálni, az mindig segít hogy tisztán gondolkozzak. Megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Ki lehet az?

- Halló

- Szia, Bella. Edward vagyok.

- Szia, honnan tudod a számom?

- Alice adta meg, remélem nem baj.

- Nem dehogy, mit szeretnél?

- Volna kedved eljönni velem valahova?

- Persze, mire gondoltál?

- Hát… még nem gondolkoztam rajta, nem hittem, hogy eljössz velem bárhova is- a végét már csak suttogta és alig hallottam.

- Milyen optimista vagy- kuncogtam.

- Nem vicces, hol vagy most?

- Az erdőben, miért?

- Nem félsz egyedül az erdőben sétálni, vadállatok is laknak ott és meg is támadhatnak.

- Nem félek, sőt szeretem az állatokat.

- És tőlem sem félsz- suttogta mögöttem! Nem hiszem el.

- Te… Te mit, hogy kerülsz ide?- fordultam szembe vele.

- Szóval, félsz tőlem?- mosolygott.

- Nem. De az előbb még nem volt itt senki, és te sem. – néztem a szemébe, de rossz ötlet volt, mert megint elgyengültem. Nem szólt egy szót sem csak egyre közelebb és közelebb hajolt majd már csak egy milliméter választotta el az ajkainkat és megszólalt.

- A környéken sétáltam, amikor megláttalak és gondoltam hátha eljössz velem valahova. - suttogta az ajkamnak.

- Ühüm. – jött az értelmes válasz. Behunytam a szemem és vártam, hogy megcsókoljon. Nem is kellett sokáig várnom. Habozás nélkül csókoltam vissza és fontam a karom a nyaka köré. Beletúrtam hajába és közelebb vontam magamhoz. Neki döntött a közeli fának és a derekamat simogatta. Majd nagy nehezen elváltunk egymástól és zihálva kapkodtuk a levegőt. A homlokát az enyémhez érintette és suttogni kezdett.

- Valamit el kell mondanom, de szeretném, ha végighallgatnál, rendben?- nézett a szemembe. Bólintottam, majd megfogta a karom és leültetett az ölébe. Nagyon jó érzés volt a karjaiba lenni.

- Szóval… nem az vagyok, akinek hiszel, én… én… nem vagyok ember. – dadogta. Nem tudtam felfogni, hogy mi lehet, ha nem ember.

- Ha nem vagy ember, akkor mi vagy te?- néztem a szemébe. Lehajtotta a fejét, de én az állánál fogva felemeltem, hogy a szemembe mondja, hogy micsoda ő.

- Én… én…
 
Bella ruhája