4. fejezet

4.fejezet

…vámpír vagyok. – nem az nem lehet. Vámpírok nem léteznek. De látom, rajta hogy igazat mond, most mit csináljak? Hiszen kedvelem nem is kicsit és nem bántott soha, de mi van akkor, ha azért mondta el, hogy elijesszen? Nem akkor nem csókolt volna meg. Jesszus, látom a szemébe hogy mennyire fél, de mitől, hiszen nem tudok neki ártani.

- Miért nézel így?

- Nem félsz tőlem, mert megértem, ha igen és azt is, hogy haza akarsz, menni meg soha többé nem akarsz látni… - nem bírtam tovább hallgatni, amit mond. Amint ajkaink összeért megremegtem. Először nem viszonozta, de kis idő múlva falta az ajkaimat. Lassan megfulladok, de nem szeretnék elválni tőle, nem tudom, mióta csókolózunk, de lassan komolyan meg fogok fulladni. Nagy nehezen, de kapcsolt, hogy nekem kell levegő és zihálva szakadtunk szét.

- Nem félek tőled és nem fogok elrohanni. – suttogtam. Nagyot sóhajtott és az ölébe fektetett. Annyira jó volt így lenni, hogy majdnem elaludtam.

- Köszönöm. – suttogta a fülembe.

- Mit?

- Hogy létezel és itt vagy velem.

- Én tartozom köszönettel, azért mert őszinte voltál velem, pedig én nem. – a végét alig tudtam kimondani. Féltem, hogy megijed. Nem még nem mondhatom el.

- Nem fogom erőltetni, akkor mondod el, amikor szeretnéd, csak az a fontos hogy itt vagy velem. – lágy csókot lehelt a számra. Viszont én többet akartam. Nem hittem volna, hogy ennyire kívánhatok bárkit is, de most mintha valami vadmacska rámásztam és ott csókoltam ahol csak tudtam.

- Bella… nem… ezt nem szabad. – nyögött és eltűnt. Nem értem. Hol lehet?

- Edward?

- Itt vagyok. – megfordultam és láttam, hogy az egyik fa ágán ül. Fogalmam sincs mi ütött belém az előbb, de rettentően szégyellem magam. Eltudom, képzelni mit, gondol rólam.

- Sajnálom.

- Ne tedd. – egyet pislogtam és ott állt velem szembe. Fekete szemekkel nézett rám.

- Miért fekete a szemed?

- Sok mindent meg kell beszélnünk. – mosolygott.

- Oké akkor mennyünk hozzám ott nem fog senki sem zavarni. Amint kinyitottam az ajtót felkapott a karjába és az emeletre vitt. Nem tudom, hogy miért, de az ágyban találtam magam betakarva ő pedig az ablaknál állt.

- Feltudtam, volna jönni magamtól is. Nem jössz ide? – megfordult és lefeküdt mellém.

- Bocsi, de nem bírtam ki. – mosolygott megint.

- Szóval… mit szólnál ahhoz, hogy én kérdezek, te pedig válaszolsz?

- Rendben. – Minden fontos dolgot megkérdeztem, ő pedig válaszolt. Amikor már nagyon álmos lettem megígérte, hogy itt marad velem és vigyáz rám.

Reggel van. Érzem, hogy rám süt a nap. De érzek valami hideget alattam.

- Jó reggelt. – suttogta és megpuszilta a fejem.

- Neked is, hogy aludtál?

- Soha nem aludtam még ilyen jól- azok az ajkak annyira csábítottak, hogy muszáj volt megízlelnem. Láttam, hogy fekete lett a szeme miután elváltunk és ez jó volt, mert tudom, hogy nem csak én érzek, így hanem ő is kíván. Tegnap elmondta, hogy csak akkor lesz fekete a szeme, ha régen volt vadászni, meg, ha haragszik, és ha kíván valakit. Persze nem, mint a vérem, hanem mint a testem. Reggel hazament átöltözni és megígértette velem, hogy ma náluk leszünk és bemutat a családnak. Itt ülök a kocsimba úton a Cullen házhoz és rettentően izgulok, nem attól, mert egy csoport vámpírral találkozom, hanem mert félek, hogy nem fognak szeretni vagy esetleg utálnak.

- Szia. – rontott ki Alice az ajtón és már ráncigált is be a házba.

- Sziasztok. – itt volt az egész család. Edward átölelte a derekam és mindenkit bemutatott. Nagyon kedvesek voltak velem és ez nagyon jól esett, persze ezt Edward már otthon megmondta, de én nem hittem neki. Hamar eltelt az idő a beszélgetéssel. Mindenki elmondta, hogy hogyan lett vámpír. Alice megkért, hogy aludjak náluk, és nem akartam megsérteni szóval itt alszom. Persze Edward szobáját kaptam és nem is ellenkeztem.

- Nincs ágy?- csak egy kanapé volt a szoba közepén.

- Nincs, de nemsoká meghozzák. – mosolygott. Nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani ezért folytatta.

- Alice vett nekünk egy ágyat, és fél óra múlva meghozzák.

- Nem mondod komolyan?

- De, csak nem gondoltad, hogy itt fogsz aludni? – mutatott a kanapéra.

- Nekem jó lesz itt is annyira nem kényelmetlen. – feküdtem le rá. Nem volt jó ötlet, mert rám feküdt, két oldalt megtámaszkodott és suttogni kezdett.

- Nem hinném, hogy mind a ketten elférnénk rajta, úgy hogy kényelmesen aludj.

- Nem csak alvásra szokták használni hugi, nem érted, hogy mire gondol az öcskös? – hallottam Emmett hahotázását odalentről. Teljesen elvörösödtem, ő csak mosolygott majd megcsókolt. Amint megjött az ágy elmentem fürödni és felvettem a hálóinget, amit Alice adott. Próbáltam ellenkezni, de végül nem bántam meg, mert Edwardnak nagyon tetszett, így már nem zavart engem sem. Csak teltek a napok, hetek, hónapok és jöttek a vizsgák. Edward sokat segített a tanulásba így le tudtam éretségizni. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, hogy mi legyen és végül döntöttem. Ma elhívtam Edwardot az erdőbe sétálni. Itt ülünk egy farönkön és nem tudom, hogyan kezdjek bele.

- Figyelj… beszélnünk kell. – néztem rá. Ő csak az avart bámulta és nem nézett fel.

- Tudom. – alig hallotta meg, mert olyan halkan mondta. A hangja elgyötört volt és szomorú. Hát persze Alice. Amikor eldöntöttem biztos látta és elmondta neki.

- Szóval Alice látta igaz?

- Igen.

- Tudod, hogy nem kell így lennie. – sokat beszéltünk erről, vagy inkább én hajtogattam.

- De, így kell lennie, nem vehetem el az életed, tovább kell lépned és ez így lesz jó, még ha nekem ez fáj is.

- Nekem is fáj, de csak azért teszem, hogy neked jó legyen. – suttogtam.

- Hogy érted ez?- nézett rám.

- Tudod, sokat gondolkoztam és végül azért döntöttem így, hogy neked könnyebb legyen.

- Mivel lenne nekem könnyebb azzal, hogy elhagysz?- nevetett fel gúnyosan.

- Azzal hogy végre keresel magadnak egy vámpírlányt és elfelejtesz engem, és boldogan élsz nélkülem.

- Ezt nem gondolod komolyan. – ordított a képembe.

- De, komolyan gondolom, és ha egy kicsit is gondolkoznál, rájönnél, hogy nekem van igazam.

- Gondolkoztam eleget, de nem tudok nélküled élni és attól, hogy elmész én soha a büdös életbe nem foglak elfelejteni téged és nem is akarlak, és csak hogy tudd, nem kell nekem senki más rajtad kívül. – letérdelt elém és a szemembe nézett.

- Szeretlek, és ezen nem tudsz változtatni, de elfogadom a döntésedet így elengedlek, soha többé nem kereslek, és nem zaklatlak, Alice sem fog hívogatni és nem fogsz, rólunk hallani ezt megígérem. Élheted az életed tovább, mintha nem is találkoztunk volna. – azt hittem elbőgöm magam, de nem tehetem, mert biztos, hogy nem mennék el.

- Nem azért megyek el, mert nem akarok rólatok tudomást venni és ezt ne is ígérd meg. Tudni akarom, hogy mi van veletek, mert ettől még szeretlek benneteket és remélem hogy tartjuk majd a kapcsolatot. De, azzal hogy elmegyek, csak az változik meg, hogy élem az életem nélküled, és nem azt mondom, hogy el akarlak felejteni, mert nem, csak megpróbálok normálisan élni. És csak hogy tudd, nagyon szeretlek. – közelebb hajoltam és megcsókoltam. Soha nem volt ennyire gyengéd, mint most de nem is bántam, minden benne volt az eltöltött hónapok az átvirrasztott éjszakák, minden nap és most vége, pont, mint a csókunknak, mert ez volt a búcsúcsók. Nagyon nehéz lesz nélküle, nélkülük, de meg kell, tennem. Elbúcsúztam a többiektől is habár nehezebb volt, mint hittem. Esme könnyek nélkül zokogott, hiszen már úgy tekintett rám mintha a lánya lennék, Emmett sem viccelődött, Rosali is zokogott és Alice. Ő volt a legjobban elkeseredve Edward után, odamentem és megöleltem.

- Nagyon vigyázz Edwardra, és a családra is, nagyon szeretlek, és remélem, néha meglátogatsz majd.

- Bármikor, és te is nagyon vigyázz magadra. – szipogta. Odamentem Jasperhez is.

- Vigyázz magadra.

- Te is és a családra is, főleg Alicere nagyon nehéz most neki.

- Tudom, érzem- halványan elmosolyodott és viszonoztam. Majd hazaindultam. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Még láttam a családom a teraszon, hogy sírnak, de muszáj volt. Egy hét múlva indulok. Már vettem egy házat a városon kívül. Ezt a házat nem adtam el, mert volt elég pénzem, és ha esetleg még visszajönnék, akkor legyen hova. Esme mondta, hogy amíg itt élnek karban fogja tartani így jó kezekbe hagyom. Dóri nagyon szomorú lett, amikor megtudta, hogy elköltözöm még a szünetbe, mert ő úgy gondolta, hogy a nyáron majd sokat leszünk, együtt mivel egyetemre megy de megígértem neki hogy sokat levelezünk meg tartjuk valahogy a kapcsolatot. Már csak 4 nap és elmegyek. Rettentően hiányzik Edward és folyton rá gondolok, de nem szabad elhagynom magam, mert tudom, hogy jól döntöttem.

3. fejezet

3.fejezet

(Bella szemszöge)

Amint hazaértem már indulhattam is Dórihoz. Nem beszélgettünk sokat szinte csak ő beszélt Norbiról, meg hogy venni akar neki valamit. Nagy nehezen felpróbáltam én is pár ruhát, de nem vettem egyet sem. Éppen egy másik boltba igyekszünk, amikor a nevemet kiálltja valaki.

- Bella! Hát ti meg?- kérdezte Alice. Vele volt még Rosali és még egy idősebb nő is.

- Szia, Alice éppen vásárolunk, és ti?

- Mi is, a bálra keressük a tökéletes ruhát, te megvetted már?

- Bella nem akar elmenni a bálra- mondta Dóri.

- Hogy mi!?- visított Alice

- Kösz Dóri. Tényleg nem megyek a bálba.

- De hát miért, nem hívott meg senki?- szomorodott el.

- Nem, nem hívott el senki, de ha el is hívnának, akkor sem mennék el.

- Hát jó de azért párat felpróbálhatsz! Megfogta a karom és berángatott egy boltba. Egész délután ruhákat próbáltam, de Alice szerint egyik sem volt az igazi.

- Ez lesz az!- sikított és a kezembe rakta és betuszkolt a próbafülkébe. Ami igaz az igaz ez tényleg szép volt. Lila nyakpántos és a térdemtől pedig kilátszik a lábam. Kiléptem a fülkéből és nyolc csodáló szempárral találtam szembe magam.

- Tökéletes- lehelte Alice.

- Igen az lenne, ha elmennék a bálba.

- Nem baj megvesszük!

- Minek?

- Magamnak a bálra.

- De neked már van ruhád.

- Nem baj, ha neked ilyen jól áll akkor nekem is- mosolygott és  a fülkére mutatott. Levettem és mentem a kocsihoz, mert végeztünk. Elköszöntünk Alicéktől és hazavittem Dórit majd mentem aludni. Másnap a suli uncsi volt ugyanis egy Cullen sem volt suliba. Nem tudom miért, de nem is nagyon érdekelt. Csak Edward. Haza mentem és kitakarítottam. Arra gondoltam elmegyek sétálni, az mindig segít hogy tisztán gondolkozzak. Megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Ki lehet az?

- Halló

- Szia, Bella. Edward vagyok.

- Szia, honnan tudod a számom?

- Alice adta meg, remélem nem baj.

- Nem dehogy, mit szeretnél?

- Volna kedved eljönni velem valahova?

- Persze, mire gondoltál?

- Hát… még nem gondolkoztam rajta, nem hittem, hogy eljössz velem bárhova is- a végét már csak suttogta és alig hallottam.

- Milyen optimista vagy- kuncogtam.

- Nem vicces, hol vagy most?

- Az erdőben, miért?

- Nem félsz egyedül az erdőben sétálni, vadállatok is laknak ott és meg is támadhatnak.

- Nem félek, sőt szeretem az állatokat.

- És tőlem sem félsz- suttogta mögöttem! Nem hiszem el.

- Te… Te mit, hogy kerülsz ide?- fordultam szembe vele.

- Szóval, félsz tőlem?- mosolygott.

- Nem. De az előbb még nem volt itt senki, és te sem. – néztem a szemébe, de rossz ötlet volt, mert megint elgyengültem. Nem szólt egy szót sem csak egyre közelebb és közelebb hajolt majd már csak egy milliméter választotta el az ajkainkat és megszólalt.

- A környéken sétáltam, amikor megláttalak és gondoltam hátha eljössz velem valahova. - suttogta az ajkamnak.

- Ühüm. – jött az értelmes válasz. Behunytam a szemem és vártam, hogy megcsókoljon. Nem is kellett sokáig várnom. Habozás nélkül csókoltam vissza és fontam a karom a nyaka köré. Beletúrtam hajába és közelebb vontam magamhoz. Neki döntött a közeli fának és a derekamat simogatta. Majd nagy nehezen elváltunk egymástól és zihálva kapkodtuk a levegőt. A homlokát az enyémhez érintette és suttogni kezdett.

- Valamit el kell mondanom, de szeretném, ha végighallgatnál, rendben?- nézett a szemembe. Bólintottam, majd megfogta a karom és leültetett az ölébe. Nagyon jó érzés volt a karjaiba lenni.

- Szóval… nem az vagyok, akinek hiszel, én… én… nem vagyok ember. – dadogta. Nem tudtam felfogni, hogy mi lehet, ha nem ember.

- Ha nem vagy ember, akkor mi vagy te?- néztem a szemébe. Lehajtotta a fejét, de én az állánál fogva felemeltem, hogy a szemembe mondja, hogy micsoda ő.

- Én… én…
 
Bella ruhája

2. fejezet

2. fejezet

 (Bella szemszöge)

Beleütköztem valakibe.

- Bocsi – mondtam majd felnéztem Rá.

- Semmi baj, az én hibám volt. – mondta és a tekintetünk összekapcsolódott. Soha nem láttam még ilyen gyönyörű arany barna szemeket. Teljesen elveztem bennük. Nem Bella órára kell menned! Gyerünk, nézz már máshova! Gyerünk!

- Nekem mennem kell. – és már mentem volna be, de véletlen úgy lépett, hogy előttem állt.

- Csak utánad. – mosolygott és majdnem elolvadtam.

- Kösz. – Bementem és leültem a helyemre. Pont bejött az ajtón az irodalom tanár és mivel mellettem volt csak üres hely ezért mellettem ültette le. Hát nem szuper? Amikor valakitől a legtávolabb szeretnék kerülni akkor, lesz a legközelebb.

- Ma egy filmet fogunk megnézni és szeretném, ha nem kellene rászólnom senkire, hogy maradjon csendbe. – szólt a tanárnő. Lekapcsolta a villanyokat és indult is a film.

- Szia, Edward Cullen vagyok. – suttogta Edward.

- Szia, Bella. – suttogtam én is.

- Milyen Bella? – kérdezte meg azt, amit nem akartam elmondani.

- Ő… Bella Swan. – miért kellett nekem elmondani. Most majd rákérdez, hogy honnan jöttél meg ilyenek, és ha mosolyog is hozzá tuti, hogy nem tudom befogni. Nem Bella szedd össze magad. Egy hónapon keresztül sikerült nem gyengülhetek el egy ilyen helyes pasinak, se mint Edward.

- Mr. Cullen?

- Igen?

- Válaszolna a kérdésemre?

- Persze, líra, epika, dráma. – észre sem vettem, hogy valamit kérdezett a tanárnő, de ezek szerint Edward figyelt. És milyen lágyan ejtette ki ezt a 4 szót. Látom a tanárnő is elpirult. És megszólalt a csengő. Hála az égnek nem bírtam volna tovább Edward mellett. Összeszedtem a cuccomat és mentem is ki a teremből.

- Bella! – kiáltott egy angyal hangja.

- Igen? – fordultam hátra. De ez nem volt túl jó ötlet, mert nem gondoltam, hogy ennyire közel van és csak egy hajszál választott el az ajkaitól. Éreztem a leheletét.

- Megtudnád… mutatni nekem merre van a tornaterem? – kérdezte akadozva.

- Pe… Persze nekem is tesim lesz. – azt hittem elájulok és nem tudtam levenni a szemem az ajkairól. Annyira csábító volt.

- Bella!- ez csak Dóra lehet. Még szerencse, mert tuti hogy megcsókoltam volna.

- Igen?

- Suli után ráérsz eljönni, vásárolni?- kérdezte

- Hát nem igazán szeretek vásárolni, de mit szeretnél venni?

- Hogy, hogy mit? Hát a bálra ruhát. - tette a sértődöttet.

- Ja persze a bál, oké elkísérlek. – pedig ma olvasni akartam, de mindegy.

- Nekem mennem kell tesire szóval majd megbeszéljük ebédnél, hogy mikor indulunk jó?

- Persze sziasztok. – akkorát mosolygott, amikor Edwardra nézett, hogy tuti elvörösödtem. Ezért délután kapni fog az tuti.

- Szia - köszönt Edward

- Szia - köszöntem én is. Már indultam is az öltöző felé, Edward pedig hűségesen sétált mellettem.

 - Itt is vagyunk – mutattam a fiúöltözőre.

- Köszi hogy megmutattad, majd bent találkozunk. – mosolygott megint. Mindig is utáltam a tesi órát, de most hogy ő is itt lesz, látom előre, hogy mekkorákat fog nevetni a bénáskodásomon.

(Edward szemszöge)

Irodalom. Ez is unalmas lesz. Komolyan mondom, ha Alice nem lenne tuti, hogy nem járnám ki még egyszer a gimit. Annyira unalmas.

- Bocsi - szólt egy bársonyos hang közvetlen előttem.

- Semmi baj, az én hibám volt és lenéztem, hogy ki is jött nekem. ezt nem hiszem el. Az a lány, aki a presszóba énekelt. közelről sokkal szebb, és el is pirult, amikor rá néztem. Azok a szemek. Nem birok máshova néni nem megy, pedig tudom, hogy nem kéne, de nem megy. Végül benézett a terembe és nem láttam azokat a szemeket.

- Nekem mennem kell. – indult a bal, oldalra, hogy kikerüljön és én is majd jobbra és é is.

- Csak utánad – mosolyogtam rá. Elindult a padjához és meg is érkezett mögöttem a tanárnő. Azt mondta, hogy üljek az utolsó padba, mert csak ott volt hely. És persze pont Mellette volt az, az üres hely. Ma filmet fogunk nézni, és mindenkinek csendbe kell maradnia, kérte a tanárnő. De én nem bírtam ki hogy meg ne kérdezzem, hogy, hogy hívják.

- Szia, Edward Cullen vagyok. – suttogtam, hogy csak ő hallja.

- Szia, Bella. – suttogott ő is.

- Milyen Bella? – látom, nem akarja elmondani, de hátha.

- Ő… Bella Swan. – látszott, hogy most szidja magát, mert elmondta. Túl jó megfigyelő vagyok. Csak most hallanám a gondolatait. Nem hiszem el, hogy egy ember gondolatai ennyire fontosak lehetnek majd számomra, de most bármit megadtam volna, hogy halljam őket.

- Mr. Cullen? – szólt a tanárnő.

- Igen? – tetetem, mintha nem is tudnám, miről van szó. Ezt mindig szerettem a suliba, sőt csak ezt szerettem bennük.

- Válaszolna a kérdésemre?

- Persze, líra, epika, dráma. – azt hitte kifoghat, rajtam akkor nagyot téved. Rámosolyogtam, amitől majdnem elájult. Nem tudom, hogy ez a sármom miatt van vagy csak a vámpírgének, de nem szeretem használni. Kicsöngettek és Bella már az ajtónál volt. Muszáj megtudnom milyen órája lesz.

- Bella! – kiáltottam utána. Megálltam mögötte, de túl közel és mikor megfordult csak egy hajszál választott el az ajkaitól.

- Megtudnád… mutatni nekem merre van a tornaterem? – kérdeztem akadozva.

- Pe… Persze nekem is tesim lesz. – suttogta és végig az ajkamat nézte pont mint én az övét. Hál, isten valaki Bellát keresi.

- Bella!

- Igen?

- Suli után ráérsz eljönni, vásárolni?- kérdezte

- Hát nem igazán szeretek vásárolni, de mit szeretnél venni?

- Hogy, hogy mit? Hát a bálra ruhát. – mondta sértődöttet.

- Ja persze a bál, oké elkísérlek. – látszott rajta hogy nem szeretne vásárolni de szereti Dórát annyira hogy elkísérje. Milyen önfeláldozó, nem kéne ezt csinálnia.

- Nekem mennem kell tesire szóval majd megbeszéljük ebédnél, hogy mikor indulunk jó?

- Persze, sziasztok – mosolygott Bellára majd rám és elment.

„Milyen helyes ez az Edward, remélem, elnyeri, Bella szívét nagyon összeillenek. Ha délután vásárolunk Bellával, akkor keresek majd valamit Norbinak…”- gondolta Dóra.

Bella elindult a tornaterem felé én meg sétáltam mellette. Milyen kedves barátnője van Bellának és bárcsak valóra válna, amire gondolt. De ez sajnos lehetetlen. Esme mindig azt mondja semmi sem lehetetlen, de én nem értek vele egyet.

- Itt is vagyunk. – szólt Bella és az öltözőre mutatott.

- Köszi, hogy megmutattad, majd bent találkozunk- el is ment a lányöltöző felé.

Elég unalmas volt az óra, habár végig Bellát néztem, aki szinte hozzá sem ért a labdához. Ebédnél Bella Dórival beszélgetett és a vásárlásról volt szó. Alice valamit nagyon eltakart előlem, mert a szorzótáblát mondogatja magába. Utálom, amikor ezt csinálja.

- Én megyek, majd a kocsinál találkozunk.

- Oké. - mondták egyszerre. Elmarad az utolsó órám szóval Bellának is, mert együtt lett volna. Úgy döntöttem megvárom a kocsijánál, hogy többet megtudjak róla. Tudom, hogy a többiek rossz szemmel fogják nézni, de nem, érdekel a véleményük. Nekidőltem a motorháztetőnek és vártam, hogy mikor indul ki az ebédlőből. Nem is kellett sokat várnom kb. 5 percet, mert már jött is felém, és láttam, hogy meglepődik azon, hogy itt vagyok.

- Szia. – köszöntem

- Szia, hát te?

- Elmaradt az utolsó órám és gondoltam megvárlak.

- Aha, értem.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze

- Miért egy koszos kocsm… - nem tudtam tovább mondani, mert elém lépett és a kezét a számra tette. Amikor hozzám ért mintha szikrák pattogtak volna a kezéből olyan bizsergés futott végig rajtam.

- Cssss… Ezt ne itt beszéljük meg jó?- suttogta egyenesen a szemembe, majd levette a kezét a számról.

- Oké – csak ennyit bírtam kinyögni.

- Szállj be! – nyitotta ki a kocsija ajtaját.

Beszálltam és már indította is a kocsit.

- Látom, szereted a száguldást.

- Imádom a gyorsaságot. – mosolygott rám majd visszanézett az útra. Már a város szélén voltunk mikor lehúzódott oldalra és megállt. Rémnézett és várta, hogy megszólaljak.

- Szóval azt szerettem volna megkérdezni, hogy miért egy kocsmába szoktál énekelni.

- Egy, nem kocsma, hanem presszó, kettő szeretek ott énekelni, mert egész jól fizetés három…

- Na, várjunk mi, az hogy jól fizet? Már bocs hogy beleszólok.

- Nekem elég az amennyit kapok.

- Csak hogy tudd, már milliókat kereshetnél a hangoddal.

- Nehéz elhinni, de kösz a bókot.

- Szívesen, de igazat mondok, nagyon szép hangod van, és sokkal többre vihetnéd.

- Őszintén semmi közöd hozzá. – fordult el és nézett ki az ablakon.

- Igazad van, bocsáss meg, de csak jót akartam.

- Semmi baj és tudom.

- Nekem is Volvóm van.

- Az a szürke a tied?

- Igen, kedvenc kocsim

- Nekem is a szívemhez nőtt, csak ezt hoztam magammal otthonról. – mondta majd láttam, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna ezért megint kinézett az ablakon. De én nem hagytam ennyibe.

- És mikor költöztél ide?

- 1 hónappal ezelőtt.

- Honnan?

- Erről nem szeretnék beszélni. Jobb lesz, ha visszamegyünk, mert a testvéreid nem fogják tudni, hogy hol vagy.

- Nem igazán érdekel jó veled beszélgetni. – mosolyogtam és elpirult

- Nekem viszont mennem kell Dórival vásárolni és előtte szeretnék még haza menni szóval. – és már nyúlt a slusszkulcs felé.

- Figyelj, vezethetnék én? – néztem rá boci szemekkel. Ez otthon mindig bevált.

- Hát… Még senkinek nem engedtem, meg hogy vezesse. – gondolkozott egy kicsit majd megadta magát.

- Szállj ki! – kiszálltam és megálltam a kocsi előtt.

- Tessék, de ha egy karcolás is lesz rajta neked véged. – nézett a szemembe. Lehajoltam és adtam az arcára egy puszit

- Köszi. – suttogtam a fülébe. Beszálltam és beindítottam a kocsit. Ő is beszállt és már száguldottam is a sulihoz. beálltam a parkolóba, de a kocsim már nem volt ott.

- Hol a kocsid? – nézett rám Bella viszont én sem tudtam, hogy hol van.

- Nem tudom. – és megszólalt a telefonom. Emmett volt a kijelzőn.

- Emmett hol a kocsim! – morogtam a telefonba.

- Ugyan öcsi majd Bellácska hazafuvaroz, jó szórakozást. – és már le is tette.

- Ezt nem hiszem el! – morogtam.

- Mi történt? – érdeklődött Bella.

- Az a nagydarab bátyám elvitte a kocsimat azzal az ürüggyel, hogy régen sétáltam már, ezért itt az ideje.

- Ó, értem.

- Köszi hogy megengedted, hogy vezessem a kocsidat, ha gondolod, holnap vezetheted az enyémet hogy egálba legyünk. – próbáltam lenyugodni és elég volt csak a szemébe nézni már meg is nyugodtam.

- Hát holnap szombat, de esetleg hétfőn bepótolhatjuk. Jó sétálást. – kuncogott mikor kiszálltam és visszaadtam a kulcsot.

- Köszi. Jó vásárlást. – kacsintottam rá.

- Kösz. – morogta és el is indult.

Szuper, dörög az ég és mindjárt esni is fog. Csak érjek haza Emmettnek és Jaspernek annyi. Pont, mint sejtettem már zuhog is az eső.

- Edward! – szólt egy bársonyos hang mellettem. Bella volt a kocsijába.

- Igen?

- Gyere, szállj be, mert megfázol.

- Nem szeretném összevizezni a kárpitodat, de köszi.

- Jaj, hagyd már és szállj be, Most! – kiáltott.

- Oké – és be is szálltam.

- Köszi de én fizetem a tisztítást.

- Tudod először úgy gondoltam, hogy jót tesz, neked az eső hátha nősz pár centit de eszembe jutott hogy milyen szar ha meg vagy fázva és nehogy mát miattam megfázz.

- Ha megfáznék se a te hibád lenne, hanem a bátyáimé, de köszi, szépen hogy haza viszel.

- Apropó haza, merre is laksz?

- Menny ki a főútra.

- Oké. – Nem beszéltünk sokat szinte csak én meséltem a családomról, de jobb volt, mint a zuhogó esőbe sétálni.

- Itt fordul be.

- Az erdőbe laktok?

- Igen.

- Nem ijesztő? Mármint este, amikor sötét van.

- Nem, nem félek a sötétbe. És meg is érkeztünk.

- Who… - Csak ennyit mondott, de láttam, rajta hogy tetszik neki a házunk.

- Hát még egyszer, köszi hogy haza hoztál, nem akarsz esetleg bejönni?

- Ő, köszi de talán máskor most mennem kell, tudod vásárolni.

- Ja persze, a báli ruhák.

- Csak ruha, ugyan is én nem fogok menni.

- Miért?

- Nem számít, most mennem kell. Szia.

- Szia, és köszi.

- Nincs mit. – Azzal el is indult. A nappaliba nem volt senki. És kiderült, hogy az egész ház üres. Szuper furcsa módon mindenki elment vadászni. Nem gond egyszer úgy is hazajönnek. Addig átöltözök és zongorázok egy kicsit, úgy is régen zongoráztam már.

Sötét Múlt

1. fejezet

(Edward szemszöge)

Itt sétálok az utcán, mert Alice elküldött otthonról azzal az ürüggyel, hogy hozzak neki valami ajándékot, persze nem hallottam, hogy mit tervez, mert nagyon ügyelt a gondolataira.

Már vagy a tizedik utcán járok és nincs nyitva egy bolt, sem de tudom, ha üres kézzel megyek haza, akkor Alice leszedi a fejem. Nem számít ez lesz az utolsó utca és haza megyek, nem érdekel, Alice meg a bolond ötletei belőlem nem csinál bohócot! Várjunk csak egy kicsit! Vajon honnan jön ez a gyönyörű hang? De hülye vagyok, magammal beszélek. Ez már nem normális agyamra ment a sok vér meg Alice marhaságai. Most meg itt állok egy kocsma előtt és azon gondolkozom vajon bemenjek e megnézni milyen arc társul ehhez a csodálatos hang hoz.  Hát jó miért is ne nem lesz belőle baj így is nem rég voltam vadászni senkit nem fogok megölni, remélem.

Amint beléptem egy nagy helyiségbe találtam magam, tele asztalokkal és részeg fazonokkal, viszont előttem a terem végén egy színpad állt és rajta egy gyönyörű teremtés énekelt és gitározott. Barna haja hullámokba omlott vállára, és mikor lehajolt beleborult az arcába. Az arca fehér és sápadt, de így is gyönyörű. Mivel a látásom kitűnő látom azt a szomorúságtól csillogó csokoládébarna szemeit, és mikor lehajolt láttam, hogy kibuggyant egy könnycsepp a szemeiből. Első látásra megbabonázott és legszívesebben odamennék és letörölném azt a könnycseppet és megvigasztalnám. Te jó isten miket hordok itt össze? Tényleg diliházba kéne mennem, hiszen ő ember én pedig vámpír vagyok, majd pont annak örülne, ha én vigasztalnám meg. Nem tudom, miket beszélek. De ez az igazság bárcsak láthatnám, amikor mosolyog. Amíg ezen agyaltam vége lett a dalnak és elment inni valamit. A lábaim önként indultak utána és csak akkor vettem észre, hogy hol vagyok amikor már mellette álltam és azon agyaltam vajon mire gondol. Ugyanis semmit nem hallok felőle. Ez borzalmas, vajon velem van a baj? Nem az nem lehet, mert a terembe mindenki gondolatát hallom csak az övét nem. Hát jó nagy levegő és rajta!

-         - Szia, bocsáss meg a zavarásért, de leülhetek ide?- kérdeztem meg nagy nehezen.

-         - Szia persze, de nekem mennem kell, viszlát- és már el is tűnt a függöny mögött.

Vajon mi rosszat mondtam? Vagy tettem? Ja persze hát nem egyértelmű? Barátja van és ez nekem miért nem jutott az eszembe egy ilyen lánynak biztos vagy egy tucat pasi van a közelébe. Hát azt hiszem, hazamegyek. Már éppen fel akartam állni mikor meghallottam Alice gondolatait.

-          „Vajon hol kódorog már ennyi ideig? Ha nem kerül elő egyhamar vásárlás lesz a vége!”

Jaj ne csak azt ne, nem bírnám ki így is bőven elég volt hogy tegnap egész nap a boltokat bújtuk a lányokkal mert ha új ház, új bútorok akkor már új ruhatár is kell. Hát persze hogy nekünk is mennünk kellett, de nem bírnám ki még egyszer az biztos.

-          „Eddig vezetnek a nyomok, de az lehetetlen hogy bement volna meginni valamit. Hát jó benézek, de ezért bizony isten el kell jönnie velem…”

-          - Szia, Alice nem kell bejönnöd, mert már itt is vagyok, és ne hogy azt hidd, hogy elmegyek veled vásárolni. – már előtte is álltam és láttam amint először meglepődött majd haragosan fújtatni kezd.

-         -  Hm. Nem baj, de hol kódorogtál ennyi ideig és mit kerestél ebbe, koszos kocsmába? –

Kérdezte kicsit sem dühösen.

-         - Kerestem neked az „ajándékot” és gondoltam benézek, hátha van valami csoki a számodra. – válaszoltam mosolyogva.

-        -  Hát jó, de az egész család meg van rémülve, hogy vajon merre vagy már ennyi ideig szóval induljunk vagy megjelenik Emmett és hazaráncigál téged. – táncikált mellettem, mint egy balett táncos

-          -Oké. – mondtam majd elindultam utána.

Amint hazaértünk az egész család kérdezősködni kezdett, hogy hol voltam ennyi ideig. Persze Esme volt az, aki a legjobban aggódott és a gondolatai is erről árulkodtak.

„Jaj, remélem nem esett semmi baja. Hú. Nem látom, hogy megsérült volna, de akkor hol volt ennyi ideig?”

-         - Sziasztok, elnézést a késésért, de szétnéztem a városba és nem találtam egy boltot sem ahol megvehettem volna azt az „ajándékot” így bementem egy presszóba és vettem egy csokoládét Alicnek. – mosolyogtam azzal a féloldalas mosolyommal.

-        - Ne hogy azt hidd, hogy, csak mert te hoztad meg fogom enni. – mondta sértődötten Alice.

-        - Nem gondolom elég, ha te gondolod. – kuncogtam. Erre mindenkiből kitört a nevetés mire Alice felrohant a szobájába Jasper pedig utána viszont közben gondolatba ezt üzente.

„ Edward nem ismerek rád te nem szoktál ilyen lenni mi van veled?”

Nem válaszoltam csak tovább röhögtem míg Emmet meg nem szólalt.

-          - Hát öcsém most jól megsértetted a hugit Jasper vigasztalhatja és szerintem te sem maradsz ki és mehetsz vele vásárolni. – mondta két nevetés között. Erre befejeztem a nevetést és felmentem a szobámba. Lefeküdtem a kanapámra és gondolkoztam, hogy mi is történt mostanában. Először is elköltöztünk Londonba. Aznap vagyis ma meghallottam egy fantasztikus hangot és a gyönyörű tulajdonosát. Még a nevét sem tudom. Holnap megint el kell mennem oda, meg kell tudnom ki ő és miért ilyen szomorú. Vajon Alice tudta, hogy látni fogom és ezért küldött el? Nem biztos, nem mert akkor nem jött volna utánam és nem keresett volna, hanem egyből oda jön. Míg ezen agyaltam megjelent az első napsugár, ami megvilágította arcom és csillogni kezdtem. Mennem kell beiratkozni a suliba. Nem akartam, de Alice ragaszkodott hozzá hogy járjunk, mert olyan régen tanultunk már és hátha lesz valami új. Persze úgy sem tudnak újat mutatni, de nem baj lehet, hogy nem fogom átaludni egyik órát sem. Habár lehet, hogy könnyebb lenne aludni, mint csak bámulni a fejemből, de ez számomra lehetetlen. Egy farmert és egy fekete inget vettem fel. Már csak én hiányzok és teljesen kivannak, hogy mit csinálok már ennyi ideig.

-        -  Itt vagyok, de az én vezetésemmel nem fogunk elkésni már tudhatnátok. – csak nem képzelik, hogy majd én elkések, mert 100 év alatt már megszokhatták volna. Nem baj egyszer csak megunják.

-          - Jó, de szeretnék minél hamarabb oda érni. - pufogott a hugim.

-          - Tőlem, akkor miért nem indulunk? – tettem fel a költői kérdést. Már be is szálltak és száguldottam a suli felé. Nem volt nehéz megtalálni, mert nem volt kis épület. Amint kiszálltunk természetesen megbámultak és ilyenkor utálom csak igazán a gondolatolvasást. Nem is értem, hogy tudnak ilyen gusztustalan dolgokat gondolni a mai fiatalok, bezzeg az én koromba… Emmettnek persze tetszik ez az egész és Rosalinak is, hogy megbámulják.

-        -  Jobb, ha megyünk, mert a csajok többsége mindjárt feldobja a talpát tőlem. – szólalt meg Emmett és nem állt közel az igazságtól.

(Bella szemszöge)

Nem tudom vajon ki lehetett ez a helyes srác, de jobb, ha nem is tudom. Nem szeretnék megint csalódni. Nem akartam megbántani, már a színpadon is láttam, hogy nagyon bámul, de nem gondoltam, hogy beszélgetni is akar. Szinte alig aludtam valamit, csak forgolódtam az ágyban. 7:30- van ideje elindulnom. Egy Volvo s40-em van, és nagyon szeretem, ez az egyetlen dolog, amit elhoztam a múltamból, mert nagyon a szívemhez nőtt. Már csak két hely volt a parkolóba és olyan kocsik mellett, amit még nem is láttam itt. Lehet, hogy új diákok jöttek. Hát beálltam a kettő közé. Szépek voltak, az egyik egy Volvo volt csak szürke, a másik pedig egy piros BMW. Van ízlése annak, akié a kocsi. Kiszálltam és már mentem is az első órámra, ami francia volt. Ahogy haladtam a folyosókon mindenki az új diákokról pusmogott. Nem volt meglepő, mert nálam is ezt csinálták. Engem nem érdekel, hogy kik, mert nem akarok barátkozni senkivel. így is van egy Dóra nevű barátnőm, persze nem akartam, hogy barátok legyünk, de megígérte, hogy nem fog faggatni a múltammal kapcsolatba. Beértem a terembe és azt vettem észre, hogy valaki ül a mellettem levő széken. Rövid fekete haja volt és habár ült látszott, hogy nem nagyobb nálam szóval elég kicsike. Viszont amint rám nézett akkora mosolyt villantott, hogy azt hittem odafagyott a képére. Leültem mellé, de nem néztem rá, elég volt, hogy ő végig bámult és gondolom, mindjárt megszólal.

-          - Szia, Alice Cullen vagyok. – csilingelt mellettem.

-         -  Szia, Bella. – ráztam meg a kezét. És nem is tudott többet faggatni, mert bejött a francia, tanár és meg is kérte, hogy mutatkozzon be.

-         - Sziasztok, Alice Cullen vagyok, Alaszkából költöztünk ide a családommal. Dr. Carlisle Cullen az édesapám vele ha kórházba kerültök akkor találkozhattok. 5- en vagyunk tesók, viszont örökbe lettünk fogadva. Hát aszem ennyi.

-         - Rendben köszönjük Ms. Cullen. – és már mellettem is ült. Az óra uncsi volt mint általában, persze Alice perfekt beszélt franciául és a tanár meg is dicsérte. Amint kicsöngettek mentem is a következő órámra, ami irodalom volt. Már elértem az ajtót mikor…